Titkod tudni akarom?

Volna,mi elmondható egy szóban

volna, mi egyszerű s átlátható,

de titkod hullámot kelt a tóban,

s  így aggályom tüze táplálható.

Önmagát gerjeszti a láng,

felfalja magát, falánk,

S marad a bőr alatt haló

szomorú alattvaló.

instant

kellene egy zacskónyi érzés

frissen pezsegne a felszínen 

ahogy keverem

kellene olykor ezekre az órákra

valami zaftos, vízben oldódó

szerelem

 

 

 

 

bögreség

eltörtem a kedvenc bögrém

nem az első eset

majd megtanulom

hogy másra koncentrálva

kikúsznak a kezemből a bögrék

és cserepeken kell mászkálnom

egy ideig

de csak míg felfogom

hogy a bajban ismerszik meg a fokozat

és bárhogy is számlálom

fejben vetítem egymás után

a képeket

ahogy a ma reggel is indult

nem tudom

ez az egész ok volt-e vagy okozat

A meg nem születettnek

álmomban        láttalak

 ébren még     nem     mertem

 mert    ebben     a      világban

 más   szült   meg   helyettem
tudom,   az      én     hibám

 és    annyira    sajnálom

 hogy az én életemben

 nem lehetsz más, 

 c    s    a    k 
álom

pontok

Vannak pontok az ember életében,amelyeket bármennyire is igyekszik,képtelen elérni.
Talán saját vágyai képeznek maga köré egy láthatatlan,de erőteljes aurát,aminek felületén elcsúszik a vágyott pont.
Akkor az ember maga mögött hagyja,de megfordul és ismét szembe néz a lehetetlennel.
Mindezt a játékot addig játssza,amíg a pont lassan elkezd halványulni,és egy másik láthatatlan erő elszívja a közeléből.
Párhuzamos metszések.
Néha előfordul.

Várod.
És keresed az újabb pontot. 

http://www.youtube.com/watch?v=dqxnYy0f-lA 

kétváll

Két vállra fektetett az Éjszaka.
De kicseszett közhely, hogy mindig felkel a Nap.
Az egyik dolog, aminek örülök, hogy tőlem függetlenül is működik.

http://www.youtube.com/watch?v=wZvT0t69mLQ&feature=related

tanács

Hozd, amit nem sajnálsz, és vidd, amit nem szégyellsz.

kétely

Néha a legmélyebb hitű embereken fut át a legnagyobb kételkedés, hiszen nekik van a legtöbb vesztenivalójuk..

az okos ember a legkisebb ellenállás felé mozog
nem, nem az árral sodródik
az más

azt hiszem, esélytelenül küzdök a gondolataim ellen

már olyan sok helyen hagytam magamból kisebb-nagyobb darabokat, hogy a létezésem ténye is kész csoda



az élet szűkülő retinája vagyok

megújulás

leporolom vállamról a dohos kacajokat

szívemről lemosom a sáros lábnyomokat

agyamról letörik a korlátozó vályog

szememről eltűnik a homályos hályog

bőrömről lekopik  a bús emlékezet

csontomról lepattan a félelem-gépezet

véremből kiürül a poshadó méreg

lelkemről leválik a fakult, köves kéreg

felkorbácsolt álmom akkor is valóra váltom,

és a szabad jövőt ezennel kikiáltom!

sarkok

Néha elvisznek darabokat az emberből. Aztán ott maradunk csonkán, inogva, fél lábbal sírva. Kapkodunk önmagunk után, zokogunk, hüppögünk, hümmögünk.
De mi van azokkal a darabokkal, amiket nálunk felejtettek?
Azokat hová rakjuk, és egyáltalán, mit kezdjünk velük?
Lehet őket egyik sarokból a másikba rugdosni, vagy nem venni róla tudomást, és folyton felbotlani bennük. Lehet őket liláról zöld pöttyösre festeni, és közben tudni, hogy az egész hiábavaló próbálkozás.
Ami nem illik oda, az mindig ki fog lógni.
A sarkok felszakíthatják a gömbölyűt.