túldimenzionálva

A legtöbb dolog  a világban túl van dimenzionálva.
Néha elég lenne egy-két vonal, és meg kellene dolgoztatni az agyat, hogy félhomály mögé lásson.
E helyett készre gyártott, konzerv érzéseket, magyarázatokat kapunk, amiket csak zsebre kellene tenni.
Az a baj ezzel, hogy nekem nincs zsebem. Volt, de valamikor leveszíthettem útközben.
Pedig jobb lenne akár üres zsebekkel is, mint így, minden nélkül.

2010. december

túlságosan megérteni egy álmot sosem tudunk igazán

vagy tán nem is kellene?

hogy hol kezdődik bennünk a vágy a megismerésre? melyik sejtünk veti fel először a kérdést, hogy látni akarjuk a mögöttest?

számít ez?

csak szeretnénk értelmezni az értelmezhetetlent, hogy be tudjuk fogadni az ismeretlent

te ott állsz, én meg itt

s közben meg hol is vagyunk igazán?

én a te álmodban, te az enyémben, és reménykedünk, hogy közöset álmodunk ugyanazon az éjszakán 

...mert minden, amit kimondok, valósággá válik, de ha félve mondom ki, nem a szavak maradnak meg, hanem csak a félelem...

...de katarzis nélkül élet sincsen, vagy ha van is, én nem kérek belőle...

személyes kísértetem

Csak úgy elképzeltem, hogy milyen lenne..
Mögöttem állna, tisztán és csendben. Nézne szomorkás szemekkel, békésen. Még csak meg sem ijednék. Nem húznák vonósok a háttérben, nem lenne hangeffektek sorozata, majd a dermesztő csönd, ahogy szokták ezeket a kísérteties kliséket elnyomni.
Csak lenne ő és én, és tudnánk, hogy nem szólhatunk egymáshoz, mert mindketten egy másik világban élünk.  De adna valami kapaszkodót, amire gondolva nem feledném el, hogy honnan jöttünk, de főleg, hogy hová térünk majd vissza.

Keringés

Hígszavas közegben fuldokolni..

Fázom.

De itt tanyázom.

S szegre rakott elmém

árnyékában teázom.

Értelmem elzárt holmi.

A vitrinben figyel engem.

Lábamon csíkos zokni,

Néha megrázom.

Ilyenkor elindul a vér,

visszafelé halad.

Olyan suta kis ér.

Saját tenyészet,

és ebből kifolyólag

ha nem is ma, de holnap,

s míg itt ülök, lassan, de biztosan

rágja az enyészet.

Ajándékom ilyenkor mi is lehet?

Szarkofágból szökő párás lehelet.

Ezerévek láttán vakon eltalálok

bármely kiszáradt, megrekedt,

elapadt kúthoz,

ahol lyukat fúrok,

majd egy kicsit várok.

Nem jön semmi, meglehet.

Vagy hagyom az egészet.

mandalaélet

 

Minden szó a színek áldozata lesz, minden mozdulatot szétfú a szél,

Minden álmot darabokban hagytam, de minden vágyam mégis útra kél.

Mandalaélet, melyben homok vagyok,

Az Élet percének csak tört része,

Mégis maradnak utánam boldog angyalok.

Napok lapjai

 

vaskos könyvek nehéz ólombetűi kavarognak bennem
új szavakat építenek új alapokra
megpaskolgatom a poros emlékezetet, nézem, ahogy a fény hátára ülnek kósza képzetek
elfújom a száz éves illatot, s az magával szippantja valami fekete térbe az idejétmúlt gondolatmintákat

engem is lapoz valaki
olvas a gondolataimban
főszereplő vagyok egy még ki nem talált romantikus történetben, egy családi drámában, keserédes komédiában
nem is tudom, milyen tökéletesen játszom a szerepem
nem is tudom, mennyire szeretem

eltűnnek olykor a magányos percek, …hát persze, tovább lapozott
és ahogy ujjai végigsimították lapockámat, összeborzongtam, csak azt nem tudtam, mitől

szívemen ott az ujjlenyomata
egyedi és megismételhetetlen

belopta magát a történetbe, míg aludtam
álmokban utazott, majd valósággá lett a lelkem
székem előtt pihen, átkulcsolja lábam
haját simítom
nem mondok már semmit, minden szavamat ismeri
úgy sírunk, mint a gyermekek

magunkra húzzuk a fedelet
csak felröppenő szikrák maradnak utánunk