most

Most épp átengedem a fényt.

Távoli az öt perc.

Szusszanó kémény.

Hajlik velem az ég.

Háta görbület.

Megadón bólint

Az ön-kívület.

mondd

(Van, hogy  a test aludni, a szív pedig beszélni vágyik...)
Mondd

mondd, hová tegyem mosolyod,
mert nincs olyan polcom,
mely felérne hozzád
de ha fel is érném,
hisz ismersz, csak felborítanám
egy magas sámliról tán elérném egyszer
és aztán rájönnék,
hogy nincs rád ellenszer

bekúsztál szívembe,
fényes sávot hagyva,
de még mindig félek, hogy
visszafordulsz,
hisz az ajtó nyitva
de ez az ajtó nyitva is marad,
ha menned kell mégis
s  nyílt szívemből akkor
kiszállok majd én is

társas palacsinta

Felvázoltam a problémát.
Ő húst és bőrt rakott rá.
Ketten rajzoltunk egyet,
Másra nem is tellett.
Aztán fogott egy radírt, és kitörölt.
Vonalból pont lettem.
Ő pedig a sorstól
Egyre halványuló, s egyre távolodó pontokat örökölt.

Így jártunk mi ketten,
Előbb együtt az úton, aztán már út se volt.
De tiszta lapunkon végre ficánkolhattunk
kényszeredetten, majd önfeledten.

Problémák mindig lesznek.
Gondok, őssejtből születő karmikus ráncok.
Minden papír máshogy szívja a festéket,
Minden tollunk másképp karistol,
Minden felületen máshogy vésünk sáncot.
Kemény fedélen megcsúszik a tollhegy,
Puha rostba csendben szivárog,
s belelaszik a tinta.
Foltos frottázsok barázdáin át látunk,
A görcsös papíron szakadozik a minta,
De a feszített vásznunkon
Lustán szárad végül
Egy kifejlett, társas palacsinta.

inda

Mikor az élet feléd hajlik,
el kell kapnod nyúló indáit.
Hogy mikor az idő gyorsabban szalad
meg tudd állítani kegyetlen ingáit.

kérlek

...mindig is pillangó voltam
   bábját felejtett, egyszerű lény
   szárnyra kapott képességem
   folyton álmodott egy felhő peremén
   ősz, öreg Báb-mester
   hát meddig tologatsz engem
   a Nagy Asztalon?
   ha szárnyakat raktál hernyódra,
   kérlek!
   engedd útjára, szálljon szabadon...

selyem...

Az a selyem a kedvencem, melyből bőröd szőtték valaha. Nekem.
S mindent csak azért teszek úgy, ahogy teszek, hogy ugyanezt te is elmondhasd. Nekem.
S ha mégsem éreznéd ugyanezt a  késztetést, ha mégsem borzolná tapintása a vágyakat, én már nem adhatok neked sem szebb, sem magasztosabb, sem kívánatosabb szárnyakat.
Ez vagyok, ennyi és netovább, itt van vége saját pontjaimnak. 
Szeretnék végre álmod lenni, és beteljesülése még saját álmaimnak.

mindig

Mindig ugyanaz az ablak,
mindig ugyanaz a függöny,
mindig ugyanaz a kéz,
amitől várod, hogy üssön.

Mindig ugyanaz a nap,
mindig ugyanaz a kétely,
Mindig ugyanoda jutok,
Az élet még ezer méter.

Mindig ugyanaz a fény,
mindig a másik oldalon,
mindig csak növekszik
bennem a fájdalom.

Mindig újrakezdem, és
mindig csak holnaptól, de
mindig eltávolodom
attól az ablaktól.

csak a most van

Szomjazom a múltat.

Félem a jelent.

A jövő még nem létezik

Míg el nem képzelem.

A vágy elbukott saját lábában.

A kéz megállt simításában.

Az arc eltorzult fájdalmában

A hát meggörbült tartásában.

A szív megállt dobogásában

A fény elveszett árnyékában..

"Talán eltűnök hirtelen"

Nem is értem, miért félek annyira az elmúlástól, ha az élettel se tudok mit kezdeni...

túldimenzionálva

A legtöbb dolog  a világban túl van dimenzionálva.
Néha elég lenne egy-két vonal, és meg kellene dolgoztatni az agyat, hogy félhomály mögé lásson.
E helyett készre gyártott, konzerv érzéseket, magyarázatokat kapunk, amiket csak zsebre kellene tenni.
Az a baj ezzel, hogy nekem nincs zsebem. Volt, de valamikor leveszíthettem útközben.
Pedig jobb lenne akár üres zsebekkel is, mint így, minden nélkül.