A túlsó part

Ezer arca  van egy percnek,

az elmerengő szerelemnek,

a halványuló  vidám szónak,

(már távolban ringó, ezüstös csónak)

beleszáradt könny a bőrbe,

s most le kéne mosni talán,

visszahúzni a csónakot,

s nem gyalogolni

a halál falánk falán.

De úgy tűnik, a boldogság már

átjutott a túlsó partra,

s habár a vizet

lélekben felkavarta,

hogy már nem vagy velem,

egyéb zavar nem keletkezett,

s míg én innen bágyadtan integetek,

a túloldalon máglyát raknak, énekelnek,

s ahogy elnézem, az idő ott

egy szivárványba feledkezett.

 

mandalaélet

 

Minden szó a színek áldozata lesz, minden mozdulatot szétfú a szél,

Minden álmot darabokban hagytam, de minden vágyam mégis útra kél.

Mandalaélet, melyben homok vagyok,

Az Élet percének csak tört része,

Mégis maradnak utánam boldog angyalok.

fa-pech

egynyári

ha volna egy perc nyár

 a szívemben elrejtve                                                     k

tán újra megtalálnál    
az édentől keletre                                                  a

favázas biciklin                                     á     n

 suhannál mögöttem                  l  n

                                 z       á       l   

                        s 

pillan g ó k

 közvetlen fölöttem

csattogós lepkéket

tolnánk a fa alatt

s idilli képekre kerülne 

rózsaszín szalag

de azt hiszem

megint csak álmokat kergetek

s a szívembe tömködök

egynyári perceket 

Napok lapjai

 

vaskos könyvek nehéz ólombetűi kavarognak bennem
új szavakat építenek új alapokra
megpaskolgatom a poros emlékezetet, nézem, ahogy a fény hátára ülnek kósza képzetek
elfújom a száz éves illatot, s az magával szippantja valami fekete térbe az idejétmúlt gondolatmintákat

engem is lapoz valaki
olvas a gondolataimban
főszereplő vagyok egy még ki nem talált romantikus történetben, egy családi drámában, keserédes komédiában
nem is tudom, milyen tökéletesen játszom a szerepem
nem is tudom, mennyire szeretem

eltűnnek olykor a magányos percek, …hát persze, tovább lapozott
és ahogy ujjai végigsimították lapockámat, összeborzongtam, csak azt nem tudtam, mitől

szívemen ott az ujjlenyomata
egyedi és megismételhetetlen

belopta magát a történetbe, míg aludtam
álmokban utazott, majd valósággá lett a lelkem
székem előtt pihen, átkulcsolja lábam
haját simítom
nem mondok már semmit, minden szavamat ismeri
úgy sírunk, mint a gyermekek

magunkra húzzuk a fedelet
csak felröppenő szikrák maradnak utánunk

Csillaghullás

 Porcelán bögrébe kapaszkodom,

                  hideg kakaómmal csendben ballagok.

                      Egy percet engedek rád gondolni csak

Fáradt az én egem.

                                   És hullanak róla kósza csillagok

                                      Meztelen éjszaka elárulja titkát,

                                                                                        hogy szomorúbb bohócot

                             még soha nem látott,

                                                                                          S csillagbecsület- szóra ígérte,

                                                                                               fázós lelkemnek

                                                                                                 küld majd egy kabátot.