áttetsző

 
 

Oly gyenge vagyok, hogy szétmossa kontúrom az eső.

Oly könnyű vagyok, hogy magával ránt egy sóhaj.

Oly fényes vagyok, hogy mögém bújik a Nap.

S oly magányos, hogy önként elnyel a föld.

Napra kész

Légy a Napra készen, s lásd, nem jó ez a fél- vezető állapot

lassan dugájába dől az este, a buborék elszelelt belőle,

s rakott a ruhámra foszladó váll-lapot

kihalt ízek a számban, kéjtelen éjek egyedül,

nyakamba veszem a várost, fülembe egy tücsök vadul hegedül

minek utána, ha előtte is lehet, összehajtogatom létemet,

becsukom magam egy bőröndbe, s feladom postán expressz ajánlva,

talán egy másik földrészen várják érkezésemet

Neked

hol darabokból kell a lelkem összerakni,
az már egy másik, elfeledett világ
hol megcsontosult képek hullnak szakadékba,
az már az elmúlt, az oszló szilánk
megálljt parancsolni a kétségnek
ez az új feladat
felmászni egy nem létező hegy tetejére
megfejteni úgy a lelkem, hogy többé már nincs adat

már nincsenek régről hozott minták,
a kockás átpöttyösül,
a törpe óriássá válik,
s a gond emlékké szelídül
emberi képzelet, hát lemaradtál a tettek mögött
és megannyi képzeted mint a méz,
lassan elcsöpögött
kifolyt kezemből, s bár sebeket ejtett
barázdáimon,
halvány forradása
megbocsájtást sejtet
nem baj, ha látom őket egykor halálomon

ha most felnézek az égre,
és lopok neked csillagot
felültetsz-e a tetejére,
s utazol-e velem
csak előre,
s nem nézünk vissza
ahol hátáról a kabátunk minket ledobott?

együtt fejtjük-e meg az óriási kereszt rejtvényét,
mit az úr ránk hagyott,
hogy embernek lenni jó-e
vagy csak időszakos állapot?

bár biztosan érzi ő is, ha mint sakkfigurát
felemelvén
az utadba rakott
nem is lehet másként
csak ha kissé megzavarodott
a teremtés-füzetben egymás melletti vonalak
ha párhuzamosan metsződnek is
a mit sem sejtő
októberi fényben
önmagukból szőnek ezüstfonalat

Téli metszet

Téli metszet

..S lám nemsokára  megtelnek a fénnyel teli bögrék lusta füsttel, lábakra gyapjúzokni kerül, s csapatokban  délre szálló vándorlelkeink találkoznak az idő túloldalán.

Hiszem azt, hogy kezed kinyújtva, csak el kell kapnom a megfelelő ütemet, amikor melletted léphetek.

Bebújnék a kabátod alá, ha megengeded kicsit. Tégy zsebre, és játssz velem, ha  a hétköznapok darálója nem enged szorításból.

Leszek a csillagod, leszek hópehely az orrodon, bármi leszek én, csak láthassalak, csak érinthesselek… 

írni kellene megint

.....
Hát, valahogy a semmiből jönnek a szavak.
Mindegyik tisztára van már mosva. Mint a folyami kavicsok. Gömbölyűek, csillogóak.
De ezzel is úgy vagyok, mint bármi mással. Ha túl sokat markolok belőlük, feljön velük a sár is.

 

túrós-tészta-töprengés

egy apró szemcse volt csak a tányér szélén
oly közel voltak egymáshoz, ő és a túró, no meg  a tejföl...
és ha már itt tartunk, a tésztahegy tetején állt, és onnan kémlelt lefelé
csinos is halmot gereblyézett össze maga alatt, de mivel nem tudta az arányokat, így minden annyira szemcsés lett
csak pár percig, mert a felszálló gőz megolvasztotta a kis kristályokat
csendesen figyelte a halmazállapot-változást, és azt gondolta, bár ő is olvadna el ebben az édes gyönyörűségben
soha nem volt ennyire fehér semmi, vagy ennyire nyilvánvalóan ...romlandó
vagy talán mégis
egyszer a hóember répaorrára ült nézelődni
csak akkor havazott, és mindent a csontos hideg járt át
most jó volt itt elmeditálgatni a halom tészta tetején, és egy percre nem gondolni másra
csak az édes világ mulandóságára