Neked

hol darabokból kell a lelkem összerakni,
az már egy másik, elfeledett világ
hol megcsontosult képek hullnak szakadékba,
az már az elmúlt, az oszló szilánk
megálljt parancsolni a kétségnek
ez az új feladat
felmászni egy nem létező hegy tetejére
megfejteni úgy a lelkem, hogy többé már nincs adat

már nincsenek régről hozott minták,
a kockás átpöttyösül,
a törpe óriássá válik,
s a gond emlékké szelídül
emberi képzelet, hát lemaradtál a tettek mögött
és megannyi képzeted mint a méz,
lassan elcsöpögött
kifolyt kezemből, s bár sebeket ejtett
barázdáimon,
halvány forradása
megbocsájtást sejtet
nem baj, ha látom őket egykor halálomon

ha most felnézek az égre,
és lopok neked csillagot
felültetsz-e a tetejére,
s utazol-e velem
csak előre,
s nem nézünk vissza
ahol hátáról a kabátunk minket ledobott?

együtt fejtjük-e meg az óriási kereszt rejtvényét,
mit az úr ránk hagyott,
hogy embernek lenni jó-e
vagy csak időszakos állapot?

bár biztosan érzi ő is, ha mint sakkfigurát
felemelvén
az utadba rakott
nem is lehet másként
csak ha kissé megzavarodott
a teremtés-füzetben egymás melletti vonalak
ha párhuzamosan metsződnek is
a mit sem sejtő
októberi fényben
önmagukból szőnek ezüstfonalat