2014. szeptember 23., kedd

Cinkosom a felhő

Szemembe nevetnek a felhők
itt fenn, a nyolcadik emeleti panelban
láttak ők már sok mindent
mesélnek sorban
az a bodros ott a tornyok felett azt mondja,
neki semmi dolga, így ráér nézelődni
kémények közé nőni
alábukni
azt mondja,
az embereknek már nincs idejük mosolyogni
feltesznek egy teát főzni,
de nem látják a vizet átalakulni
cseppfolyósból párává szállni
nincsenek már sehol
a lelkük eltűnik
a valaholban
sehol sincsenek a mostban
nem látják a fényt a pohár felszínén
a szivárvány ívét messze elkerülik
az eget is csak szidják, ha esik
pedig minden
minden
de minden
nekik történik


így múltak el az évek
velem is
nem láttam, hogy a fény ott van
a pohár felszínén
az enyémen is
nem láttam, hogy a szivárvány
az én arcomon is megpihen
és a felszálló pára
magányos homálya
csókot nyom arcomra
szelíden
aztán jöttél te
és azóta a felhő többször is idejár,
hogy mosolyt vadásszon ajkamról
aztán átragasztja másokra is
(de legalábbis megpróbálja)
ezért ha látsz mosolygós embert az utcán,
ki mélán révedez
láss meg benne végre
láss meg engem is
mert talán az én mosolyom az,
mit egy felhő az arcára csempészett

nem kölcsönbe
örökbe


mert tudja
mindig lesz újabb és újabb
míg a kabátom alatt
a szívem érted dobban
s ez úgy tűnik, mára már
nem csak ígéret




nem csak foszló képzelgés
egy ismeretlenről
aki valahol talán létezik
ugyanazt a Napot nézi
és a Hold alatt sétálva
a százezredik lépést lépi
felém,
de erről mit sem tudva
tudja ezt a felhő, s így
cinkosom lett a mosolyban
cinkosom lett a szerelemben
és cinkosom lett a most-ban
 
 

2014. szeptember 18., csütörtök

A hontalan vitéz



Feslett inge alatt halkan dobban szíve,
Arca barázdáján porló földutak
Mindezen világnak földön túli híve,
Kóbor lélekként kiutat kutat.

Elnyűtt paripája szellemként követi
Éjjel szól csak hozzá, hangjával igéz,
Néha simít rajta vagy sírva öleli
De helyét nem leli a hontalan vitéz.

Lidérces álmában egyre csak azt kéri,
Lenne szívén a vágy fesztelen-laza
Kormos Holdja árván, fentről szemléli
Súgná, de hiába:
-Nem minden út visz
haza

2012




2014. szeptember 15., hétfő

Az Isten sütije



olyan konokul tolt felém egy szelet életet
köszönöm, nem kérek, már van egy -mondtam,
s aztán kiderült, itt eltoltam 
mert azt az egyet is már tönkremaszatoltam
megfogtam az Isten kezét,
de ő elhúzta előlem,
azt mondta, ha nem eszem a sütijéből,
ő sem kér belőlem 



Az elszalasztott lehetőségek boltja

Az elszalasztott lehetőségek boltjában annyi minden kapható.
Vérző, átlőtt szívek a falon, csupa eredeti és egyedi mintázattal.
Lemondott randevúk, száradó virágok, érintetlen selymek.
Az elsóhajtott vágyak, akár a gyertyaláng, lassan, az utolsókat pihegik a sarokban, egy koszladó, reccsenő kosár mélyén.
Párába vesző lábnyomok színtelen smink egy nő arcán, száj széli elfojtott nevetés, rebbenő tekintet, egy natúr ölelés, majd egy másik, amibe már vér is áramlik, és igen, a csók, mely csak a mátrixban volt életképes.

Az eladó nem néz rád, ahogy komótosan kiteszed az ezreseket a pultra, már megtanulta a szolid diszkréciót.
Áfás számla lesz?- kérdi teljesen feleslegesen, mert ember nem volt még, aki el tudta volna számolni magának a soha át nem élt valóságot.

2014. szeptember 11., csütörtök

2014. szeptember 10., szerda

Irodalmi lépegető



  • olcsó fogás ebédre
  • a rosszmájú étek
  • hiba lenne megenni
  • elhinni is vétek
  • néha jönnek agyamra
  • ilyesfajta képek
  • nem mondom, hogy rondák
  • nem mondom, hogy szépek
  • de amíg kezem van
  • képet szét nem tépek
  • s míg lábam is mozog
  • mindig egyet lépek
  • így halad előre
  • mostanság a lélek
  • nem kellenek hozzá
  • lépegetőgépek:)


                                               Vad    


                                   mostohán bánt velünk az idő
                              foltos bőrünk kiszáradt
                         ahogy az ér vize elfolyt
                      szerelmünk is elfáradt
                    egykor ő kergetett sután
                    gátjaim közt elakadt
                   lelke mélyén vérző sebe
                   mindutalan felszakadt
                   léptem nyoma
                    sebében mindörökre megmarad
                     így lettünk az idők során
                       én a vadász
                           s ő a vad
 Emberből szőttek 

egy vékony hálón csobbanni hirtelen
életveszélyes
higgy nekem
feldobni a  magasba  elméleteket
aláállni, felfogni a permetet
szelektálni szemetet
felnőtt igyekezet

csak emberből szőttek még

hajam szála görbül
ahogy csurran a lét
csak csontom van
szögletes kemény
és az ütközet a hússal
szinte esemény