Cinkosom a felhő

Szemembe nevetnek a felhők

itt fenn, a nyolcadik emeleti panelban

láttak ők már sok mindent
mesélnek sorban

az a bodros ott a tornyok felett azt mondja,

neki semmi dolga, így ráér nézelődni
kémények közé nőni

alábukni

azt mondja,
az embereknek már nincs idejük mosolyogni

feltesznek egy teát főzni,
de nem látják a vizet átalakulni

cseppfolyósból párává szállni

nincsenek már sehol
a lelkük eltűnik

a valaholban

sehol sincsenek a mostban

nem látják a fényt a pohár felszínén

a szivárvány ívét messze elkerülik

az eget is csak szidják, ha esik
pedig minden
minden
de minden
nekik történik

így múltak el az évek
velem is

nem láttam, hogy a fény ott van
a pohár felszínén

az enyémen is

nem láttam, hogy a szivárvány
az én arcomon is megpihen
és a felszálló pára

magányos homálya

csókot nyom arcomra
szelíden

aztán jöttél te

és azóta a felhő többször is idejár,
hogy mosolyt vadásszon ajkamról
aztán átragasztja másokra is

(de legalábbis megpróbálja)

ezért ha látsz mosolygós embert az utcán,

ki mélán révedez
láss meg benne végre

láss meg engem is

mert talán az én mosolyom az,

mit egy felhő az arcára csempészett

nem kölcsönbe

örökbe

mert tudja
mindig lesz újabb és újabb

míg a kabátom alatt
a szívem érted dobban

s ez úgy tűnik, mára már

nem csak ígéret

nem csak foszló képzelgés
egy ismeretlenről

aki valahol talán létezik

ugyanazt a Napot nézi

és a Hold alatt sétálva

a százezredik lépést lépi
felém,
de erről mit sem tudva

tudja ezt a felhő, s így
cinkosom lett a mosolyban

cinkosom lett a szerelemben
és cinkosom lett a most-ban

 

 

A hontalan vitéz

Feslett inge alatt halkan dobban szíve,
Arca barázdáján porló földutak
Mindezen világnak földön túli híve,
Kóbor lélekként kiutat kutat.

Elnyűtt paripája szellemként követi
Éjjel szól csak hozzá, hangjával igéz,
Néha simít rajta vagy sírva öleli
De helyét nem leli a hontalan vitéz.

Lidérces álmában egyre csak azt kéri,
Lenne szívén a vágy fesztelen-laza
Kormos Holdja árván, fentről szemléli
Súgná, de hiába:
-Nem minden út visz
haza

2012

Az Isten sütije

olyan konokul tolt felém egy szelet életet

köszönöm, nem kérek, már van egy -mondtam,

s aztán kiderült, itt eltoltam 

mert azt az egyet is már tönkremaszatoltam

megfogtam az Isten kezét,

de ő elhúzta előlem,

azt mondta, ha nem eszem a sütijéből,

ő sem kér belőlem 

Az elszalasztott lehetőségek boltja

Az elszalasztott lehetőségek boltjában annyi minden kapható.
Vérző, átlőtt szívek a falon, csupa eredeti és egyedi mintázattal.
Lemondott randevúk, száradó virágok, érintetlen selymek.
Az elsóhajtott vágyak, akár a gyertyaláng, lassan, az utolsókat pihegik a sarokban, egy koszladó, reccsenő kosár mélyén.
Párába vesző lábnyomok színtelen smink egy nő arcán, száj széli elfojtott nevetés, rebbenő tekintet, egy natúr ölelés, majd egy másik, amibe már vér is áramlik, és igen, a csók, mely csak a mátrixban volt életképes.

Az eladó nem néz rád, ahogy komótosan kiteszed az ezreseket a pultra, már megtanulta a szolid diszkréciót.
Áfás számla lesz?- kérdi teljesen feleslegesen, mert ember nem volt még, aki el tudta volna számolni magának a soha át nem élt valóságot.

sötétben

A sötétben minden fény nagyobbnak látszik....

Irodalmi lépegető

• olcsó fogás ebédre
• a rosszmájú étek
• hiba lenne megenni
• elhinni is vétek
• néha jönnek agyamra
• ilyesfajta képek
• nem mondom, hogy rondák
• nem mondom, hogy szépek
• de amíg kezem van
• képet szét nem tépek
• s míg lábam is mozog
• mindig egyet lépek
• így halad előre
• mostanság a lélek
• nem kellenek hozzá
• lépegetőgépek:)

                                               Vad    


                                   mostohán bánt velünk az idő
                              foltos bőrünk kiszáradt
                         ahogy az ér vize elfolyt
                      szerelmünk is elfáradt
                    egykor ő kergetett sután
                    gátjaim közt elakadt
                   lelke mélyén vérző sebe
                   mindutalan felszakadt
                   léptem nyoma
                    sebében mindörökre megmarad
                     így lettünk az idők során
                       én a vadász
                           s ő a vad

 Emberből szőttek 

egy vékony hálón csobbanni hirtelen

életveszélyes

higgy nekem

feldobni a  magasba  elméleteket

aláállni, felfogni a permetet

szelektálni szemetet

felnőtt igyekezet

csak emberből szőttek még

hajam szála görbül

ahogy csurran a lét

csak csontom van

szögletes kemény

és az ütközet a hússal

szinte esemény