Cinkosom a felhő

Szemembe nevetnek a felhők

itt fenn, a nyolcadik emeleti panelban

láttak ők már sok mindent
mesélnek sorban

az a bodros ott a tornyok felett azt mondja,

neki semmi dolga, így ráér nézelődni
kémények közé nőni

alábukni

azt mondja,
az embereknek már nincs idejük mosolyogni

feltesznek egy teát főzni,
de nem látják a vizet átalakulni

cseppfolyósból párává szállni

nincsenek már sehol
a lelkük eltűnik

a valaholban

sehol sincsenek a mostban

nem látják a fényt a pohár felszínén

a szivárvány ívét messze elkerülik

az eget is csak szidják, ha esik
pedig minden
minden
de minden
nekik történik

így múltak el az évek
velem is

nem láttam, hogy a fény ott van
a pohár felszínén

az enyémen is

nem láttam, hogy a szivárvány
az én arcomon is megpihen
és a felszálló pára

magányos homálya

csókot nyom arcomra
szelíden

aztán jöttél te

és azóta a felhő többször is idejár,
hogy mosolyt vadásszon ajkamról
aztán átragasztja másokra is

(de legalábbis megpróbálja)

ezért ha látsz mosolygós embert az utcán,

ki mélán révedez
láss meg benne végre

láss meg engem is

mert talán az én mosolyom az,

mit egy felhő az arcára csempészett

nem kölcsönbe

örökbe

mert tudja
mindig lesz újabb és újabb

míg a kabátom alatt
a szívem érted dobban

s ez úgy tűnik, mára már

nem csak ígéret

nem csak foszló képzelgés
egy ismeretlenről

aki valahol talán létezik

ugyanazt a Napot nézi

és a Hold alatt sétálva

a százezredik lépést lépi
felém,
de erről mit sem tudva

tudja ezt a felhő, s így
cinkosom lett a mosolyban

cinkosom lett a szerelemben
és cinkosom lett a most-ban