Néha elvisznek darabokat az emberből. Aztán ott maradunk csonkán,
inogva, fél lábbal sírva. Kapkodunk önmagunk után, zokogunk, hüppögünk,
hümmögünk.
De mi van azokkal a darabokkal, amiket nálunk felejtettek?
Azokat hová rakjuk, és egyáltalán, mit kezdjünk velük?
Lehet
őket egyik sarokból a másikba rugdosni, vagy nem venni róla tudomást,
és folyton felbotlani bennük. Lehet őket liláról zöld pöttyösre
festeni, és közben tudni, hogy az egész hiábavaló próbálkozás.
Ami nem illik oda, az mindig ki fog lógni.
A sarkok felszakíthatják a gömbölyűt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése